Versek

*SAJÁT VERSEIM*







VALLOMÁS

Magabiztosságom csupán csak a látszat,

Magamra öltöm,ez csupán egy maszk

Hogy nekem semmi nem fáj,ez is csupán álca,

S hogy én nem törhetek össze,hidd el,nem igaz

Még félek beismerni,s még fáj beszélni róla,

Kérlek légy türelmes,és várj még egy kicsit

Meglátod,hamarosan eljön az az óra,

Mikor elárulom szívem vágyait

Talán nem örülsz majd ennek,talán ez megrémít majd,

De nem bírom tovább a titkolózást már

Ha kicsit is vigasztal,tudd : nem így akartam,

De megszerettelek,ez bármivel is jár

Kérlek ne fordíts most hátat,kérlek ne hagyj el,

Túl fontossá váltál ehhez te nekem

Ha most ellöknél magadtól,azt nem viselném el,

Kérlek,könyörgöm,maradj itt velem

Szeretlek,s ez ellen nem tehetek semmit,

Csak akkor vagyok boldog,ha veled lehetek

Ám ha te nem szeretsz,hagylak elmenni,

Csak ne játssz velem,ezt nem teheted

Légy velem őszinte,ennyit megérdemlek,

Hisz bármily nehéz volt is,én is az voltam veled

Remélem itt leszel,mikor reggel felébredek,

Ám ha nem szeretnél,hát ISTEN VELED!

NE ADD FEL

Szar érzés lehet,hogy mindig mindent tönkretettél,

Mikor a jó szándék vezérelt,akkor is rosszul cselekedtél.

Próbáltad magad tartani,de túl gyenge vagy és nem bírtad,

Eltiportak,megaláztak,hát cseszd meg,ember,ezt megszívtad...

Szerintük csak egy porszem vagy,egy irritáló perszóna,

Azt mondják,nem tudsz változtatni,ne is gyötrődj,kár volna.

Arra,hogy ez milyen nehéz,tudom,nincsenek is szavak,

De harcolnod kell,menni fog,csak szedd már össze magad!

Mutasd meg a világnak,hogy tudod mit kell tenni,

Mutasd meg végre,hogy te nem vagy egy senki!

Azt várják,hogy összetörj,de nem vagy te üvegből,

Még nem is sejtik,mi néz vissza rájuk a tükörből...

Minél többször beléd rúgnak,annál erősebb leszel,

Bízz magadban,sikerülhet,ha magadon erőt veszel!

Azt hiszik,félsz tőlük,hogy ők árthatnak neked,

De vakvágányra fut a tervük,ha helyén az eszed.

Minden határt átléptek már ezek a szánalmas férgek,

De ne hagyd,hogy kedved szegjék,hisz még ennyit sem érnek...

Hogy erősebb vagy náluk,ezt lassan ők is felfogják,

Hát fel a fejjel ember,csak így vészelhetsz mindent át!

HÁLÁM JELÉÜL

Emlékszem,azt írtad,hogy nem akartál bántani,

Nem tudom,igaz-e,de így is tudtál ártani.

Megkérdezném,miért,de tudom,fájna a válasz,

Nem szeretném hallani,ha ez is könnybe áraszt.

Megbántottál ugyan,de nem haragszom rád,

Fáj,hogy eltűntél,de nem a te hibád.

Én tehetek róla,túl komolyan vettem,

Bár nem vagyok naiv,újra remélni kezdtem.

Nem értem,hogy miért,de elment az eszem,

De te szerencsére felnyitottad szemem.

Nem bízom senkiben,de most csalt ösztönöm,

Tudom,téged nem érdekel,de szívből köszönöm.

Hittem,hogy nem verhetnek újra át,

Nem követem el újra ugyanazt a hibát.

Tévedtem,szívem újra ki tudtam tárni,

S újra átéreztem,mennyire tud fájni.

Rámutattál arra,hogy elgyengülnöm nem szabad,

Hogy így járok,ha elhiszem minden hazug szavad.

Azt,hogy eltűntél,még nem dolgoztam fel teljesen,

Számtalan éjszakát töltöttem magányosan,keservesen.

Nélküled ugyan nagyon hiányos az életem,

De ennek így kellett lennie,ezt nekem is meg kell értenem.

Hála neked,többé nem verhet át ösztönöm,

Felnyitottad szemem,s ezt szívből köszönöm.

AMANDÁHOZ

Barátságod számomra többet jelent,mint hinnéd,

Bármit megtennék érted,és tudom,te is megtennéd.

Te vagy,ki elűzi magányom,tudd,te sem vagy egyedül,

Ha bántanak,én hozzád futok,mint sértett vad,ki menekül.

Sokszor vagyok dilemmában,nem tudom,hogy mit kell tennem,

De bármi történik is velem,nem hagylak el,bízhatsz bennem.

Ha szíved szeretnéd kiönteni,én ott leszek,és meghallgatlak,

S bár nehéz magamról beszélnem,titkaimba is beavatlak.

Ha bánt valami,vagy szomorú vagy,összeszorul gyomrom,

A problémád az én problémám,a gondod az én gondom.

Már testvéremként tekintek rád,te vagy az én másik felem,

Nem is kell más,csak szeress engem és soha ne engedd el kezem.

A HALÁL ANGYALA

Fekszem könnyes szemmel,bámulom a plafont,

Mivel érdemeltem ki ennyire sok pofont?

Nem ártottam senkinek,mégis mindig bántottak,

Rózsaszín kis világomból a sötét mélybe rántottak.

Önbizalmam semmi,a halálra gondolok,

Csak sajnálom magam,s lassan belepusztulok.

Már az is fájdalmat okoz,ha levegőt kell vennem,

Nem értem,hogy hogy sikerült mindent tönkretennem.

A depresszió lassan eluralkodik rajtam,

Nem maradt már senki,ki fogná kezem a bajban.

Magányomat enyhíthetnék,ha kicsit is szeretnének,

De ehelyett egy látomás az,amire én feleszmélek.

Megőrültem volna,vagy csak káprázik a szemem?

Kezdem azt hinni,hogy elment az eszem.

Én tényleg bekattantam - másra nem tudok gondolni,

...Olyan,mint egy angyal... Ezt fel sem tudom fogni!

Itt lebeg felettem,s értem imádkozik,

De hirtelen az angyal gonosszá változik.

Eltűntek szép szárnyai,s nincs már fején glória,

Azt hiszem már értem : ő a halál sötét angyala.

Életem szemem előtt -akár egy film- pereg,s pereg,

Mozdulni sem bírok,s már lélegezni is alig merek.

Csak fekszem tovább némán,tétlen,lélegzetvisszafojtva,

S csodálkozom az angyalt látván,mintha csak egy álom volna.

Fölém hajolva suttog fülembe soha nem hallott szavakat,

Azt mondja,nem menekülhetek,beteljesül az akarat.

Nem kell félnem,hisz amit ő hoz,az lesz nekem a megváltás,

Hát ne ellenkezzek,úgysem hallaná senki a segélykiáltást.

Reszketni kezdtem,mint még soha,de nem éreztem félelmet,

Hisz nem lesz többé fájdalom,vége lesz az életnek.

Erőm még lenne küzdeni,de értelme már semmi,

Hát minek élnék tovább,ha úgysem szeret senki...?

VÁGYAKOZÁS

Életkedvem szemernyi sincs,egyfolytában szorongok,

Sötét,hideg éjszaka van,s én céltalanul bolyongok.

El szeretnék tűnni kicsit,az irányt a tó felé veszem,

S,ha netán kicsordulna könnyem,ott nem láthatja senki sem.

Magányosan sétálgatok,s ahogy utcád előtt haladok,

Újra vérezni kezd szívem,s kicsit újra meghalok.

Tovább szerettem volna lépni,de elfeledni nem tudlak,

Fáj,ha újra látnom kell,s az is,ha nem láthatlak.

Nélkülöznöm kell téged,szíved nem lesz enyém soha,

Egyedül kell végignéznem,hogy szállnak álmaim tova.

Könnyeim hullnak,szívem ég,könyörgőn nézek az égre,

Hol nem hallja senki,ott kiáltom : „Ne kínozz,ölj meg végre!”










VÉGSŐ VALLOMÁS 

* UNPUBLIC * 















*KEDVENC VERSEIM*

Ady Endre : A békés eltávozás

Száritson ki szemükből a Nap,
Kik egyszer is megnéztek.
Ne hagyjon az én suta arcom
Senkinek se szánó emléket.

Sors-intézőm a Semmi legyen;
Szem- és fültömő Semmi,
Adassék meg nekem vád nélkül
S észrevevő vágy nélkül menni.

Hangomat a Semmi igya föl,
Mint az álmokat issza
S az én gyönge, panaszos hangom
Ne jajgasson senkinek vissza.

Távozzak el én mindenkitől
Megsemmisülve, szökve,
Szemekből, fülekből távozzak
Emlékek nélkül és örökre.

Egy suhanás se árulja el,
Mit lelkem úgyis titkolt:
Valaki elment élet nélkül,
Valaki elment, aki itt volt.

Felejtsem el én is magamat,
Nagyboldogan felejtsem,
Önmagamból és a világból
Szédülve, zuhantva leejtsem.

Akkor se legyek majd senkié,
De ne is legyek árva,
Nézzek szép, hideg mosolygással
Az én hívó, örök arámra.

Nem voltam másé, se magamé,
Arám: a hideg Semmi,
Nincs jogom, hogy emléket hagyjak
És, jaj, nincs jogom emlékezni.

Feledt kérdésként, választalan
Bukjam csöndbe omoltan:
Ha nem voltam, ne vágyjak lenni
S maradjak titok, hogyha voltam.

Ady Endre : Finita...

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?...
...Magának jobb szerep jutott!
Én egy bolond poétát játsztam,
Ki lángra gyúl, remél, szeret -
Maga becsapja a poétát,
Kell ennél hálásabb szerep?!...

Kár, hogy kevés volt a közönség.
Nem kapott illő tapsokat,
Pedig ilyen derék játékért
Máskor kap rengeteg sokat.
Mert e szerep nem most először
Hozott magának nagy sikert:
Volt már olyan bolond poéta,
Aki magának hinni mert...

Én magam e csúfos bukásért
Vádolni nem fogom soha,
Ez volt az utolsó csalódás,
A szív utolsó mámora.
Egy percig újra fellángoltam,
Álom volt, balga, játszi fény;
Megtört egy kegyetlen játékon,
Leáldozott egy lány szivén...

Vége van. A függöny legördült,
Végső akkordot rezg a húr,
Elszállt a hitem, ifjuságom,
Utolszor voltam troubadour...
Eddig a vágy hevéért vágytam,
Most már a hitben sincs hitem,
Ártatlanság, szűzi fehérség
Bolond meséjét nem hiszem.

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott,
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom...
...Hány ily darab játszódott már le
Ezen a monstre-színpadon?!

Ady Endre : Egyedül

Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül...
Odakint a hűvös, őszi éjszakában
Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedűl.
Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
Mint az elmulásról?... Ismerem e dalt...
Édes reményekről, amelyek csak voltak,
Melyeknek emléke őrületbe hajt!...

Virágot dermesztő, novemberi szellő
Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
Ami régen elmult, ami vissza nem jő,
Sirjokból ne ébressz tört reményeket!
Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
Kéri a megváltást, kéri a halált!...

Elmulás zenéje, bús őszi, hideg szél,
Feledni akartam, altatni szivem,
Dacolni a múlttal, úgy-e, mily rideg cél?
De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen...
Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
Az emlékezésnek régi lángjait,
Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!...

Ady Endre : Ember az embertelenségben

Szivemet a puska-tus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

És most mégis, indulj föl erőm
Indulj föl, megintlen a Földről!
Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.

Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban
Ujból-élő és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján,
Tetőn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.

És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedőnek,
Ki beteg szivvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe.

S vél őrizni egy szebb tegnapot. 

Óh minden gyászok, be értelek,
Óh minden Jövő, be féltelek,
(Bár föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülő fajtám.

Aztán rossz szivemből szakajtván
Eszembe jut és eszembe jut:
Szivemet a puska-tus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.

Ady Endre : Nem...

Nem, nem hiszek! Mért űzzem én a lelkem
Epedő vággyal bolygó fény után?...
Minden reményem megtört a keserven,
Hisz balga, őrült ábránd volt csupán.

Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!
Az én világom irdatlan, sötét,
Ezer tavasz s ezer tavasz virága
El nem zavarja fullasztó ködét.

Ne hívj, ne csalj, én nem tudok szeretni,
Lelkem kifosztott, nyomorult, szegény.
Elkárhozástól meg nem váltja semmi
S a te sugárod: őrjöngő remény.

Tűnt ifjuságnak visszajáró árnya, -
Az lettem én... a mult után futok...
Isten hozzád, szerelem szép világa!
Ne hívj, ne csalj, szeretni nem tudok...

Ady Endre : Csak rosszabb volnék

Ha valaha még megállott,
Soha így még meg nem állott
Ember-elme
S lehetnék a fejedelme:
Egy kicsit csak rosszabb volnék.

Nyilatkozik össze-vissza,
(A Föld a vért issza, issza,
Mint a hó-lét)
Csak egy kicsit rosszabb volnék,
Jól-telt szájam be nevetne.

Jól-telt szájam be nevetne
S be gyönyörű bosszú lenne
Várva s zárva
Nevetni le a világra,
Ha egy kicsit rosszabb volnék.

Mert ha néha meg-megállott,
Soha így még meg nem állott
Ember-elme
S ha lehetnék fejedelme,
Talán sokkal rosszabb volnék.

Ady Endre : Ha szeretlek

Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
 

Hazugság akkor minden, minden,
Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövendő álmokat.

Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha,
Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgotha.
 

Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom -
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.

Ha szeretlek... Ne adja Isten,
Hogy hazug legyen ez a hit!...
De mért?... Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogít.
 

Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,
Haljak meg most, ez üdv alatt, -
Többet ér egy hosszu életnél
Egy álmot nyujtó pillanat!...

Kosztolányi Dezső : Számadás

1

Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva,
nem szégyen ez, vallj - úgyis vége van -
boldog akartál lenni és hiába,
hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan,

inkább egészen és kínzó-csigába,
mint félig így, alkudva oktalan,
ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába,
vagytok ti itt a földgolyón sokan.

Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve,
templomba, kórházakba, börtönökbe
lassan vonul a roppant karaván,

siess te is oda, igaz körödbe
s - égő kanóc - lobogj velük örökre
elégedetlenség szent olaján. 

2

Nem vagy magad - jobb néked erre, hidd el,
sok furcsa ember néz bámulva rád,
nem üdvözöl téged, nem istenít fel,
nem göngyöli a lelkét sem alád,

csak rád tekint fásulva, tompa hittel,
rokon közönnyel, s néha kezet ád,
de ha ezekkel a testvéreiddel
élsz majd, elámulsz. Nagy ez a család.

Családtalanok óriási családja,
mely a többség törvényét túlkiáltja,
komor kisebbség, szívós és kemény,

elégedettek hangos lelki vádja,
íratlan, láthatatlan bírói tábla,
örök, hatalmas ellenvélemény.

3

Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse,
nem kérdezni, szabad-e, nem szabad,
sosem kimélni a könnyet se, vért se,
a semmibe rikoltani szavad,

nem hallanak tán, ám ne menj azért se,
számodra itt még munka is akad,
mindig kell valaki, aki megértse
az utcalányt s a tébolyultakat.

Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,
szemedben éles fény legyen a részvét,
úgy közeledj a szenvedők felé,

s ne a törtet tekintsd és csonka részét,
de az egész nem-osztható egészét:
ki senkié sem, az mindenkié. 

4

Ki adna másképp inni a betegnek,
ha nem mi, kik álmatlanul ülünk,
támadna hívő, vértanú, eretnek,
ki egy rögeszmén részegülve csüng,

látnák-e a vénlányt, kit félrevetnek,
ki sírna, ha nem hallaná fülünk,
s élnének-e ők is, kiket szeretnek,
mi lenne a világ minélkülünk?

Mi lenne máskép a világ s ki lenne
az állatok irgalmas társa benne,
ki lenne hűség és mi lenne ír,

s ki lenne az, ki száguld éjjelente
a lámpa fényénél a végtelenbe,
csodák között s Nirvána-ködben ír? 

5

Borús e táj. Borzaszt a forradalmár,
kinek a falba koppan szelleme,
s fia holttestén az anya, ki barbár
jaját okádja - iszonyú zene -,

aztán mit írsz, ha sorsuk írva van már,
hol tiltakozhatsz és hogy ellene?
de hát hova mehetnél? mit akarnál? 

mi érdekelne még, mi kellene?

Sok pénz talán? kenyér zsíros karéja? 

egy mozicsillag rossz szalag-paréja?
vagy gépkocsi? kaland? mily nyomorék,

pezsgős ricsaj? cicázó, éji réja?
az ócska élet mily rongy kabaréja,
melytől a fő zúg és a gyomor ég? 

6

No lásd, maradj, árvák között az árva,
maradj közöttük, állj meg végre itt,
nem kérve semmit és semmit se várva:
ezek a te igaz testvéreid,

idézd fel őket dolgozószobádba,
adj villamosabb életet nekik,
s ha majd megéled a sok néma lárva,
a te szavad ők még megérthetik.

Megértenek téged s őket megérted,
kiket sirattál, sírni fognak érted,
hisz végzetük egy nékik és nekünk,

kik eldobáltunk minden harci vértet,
nem veszhetünk el, minket kard se sérthet,
nincs semmi sem, amit elveszthetünk. 

7

Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog,
kis gyáva sunnyogó, mindent bezár,
bezárja életét is, mint a boltot,
mert benne van a csillogó bazár,

és félti kincsét, a sok cifra foltot,
a lelke szűk, kucorgó és sivár,
rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott,
örökre reszket és örökre vár.

Hazája ház, barátja az erős,
hitvány rokonja az ki ismerős,
határa kertfal, tyúkól, pincegátor,

de a boldogtalan tanyája sátor,
zászlója felleg, ő, csak ő a bátor
s a jó, csak a boldogtalan a hős.

Kosztolányi Dezső : Én Félek

Én félek.

Az élettől és sötéttől,
mely mindenütt kegyetlenül elér.
Ha száll a nap,
az ablakom alatt
hullámozik az ismeretlen éj,
a végtelen és ismeretlen éj,
egy tenger - vészesen és feketén -
csöndes sirásom benne elmerül,
mint holt madár a tenger fenekén,
a kisgyerek magába sír szegény.

Sírok, sírok, mindíg csak egyedül,
és senki meg nem értett még soha.
Oly ismeretlen ez a Nagyvilág,
s olyan borzasztó a sötét szoba.
Lábujjhegyen kell járni a világban,
az éjszakában annyi a vonat,
mely összerág és széttöri gerincem,
s vígan megőrli fájó csontomat.
Az éjszakában annyi rém, kisértés,
golyó, kötél, bitófa, kard remeg,
s hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel
leskelnek rám a gonoszemberek,
kik vascipőbe jönnek egyszer értem,
bőszült ököllel döngetik az ajtóm,
ecetet adnak, hogyha inni kérek,
s fölráznak, ha alélt fejem lehajtom.
Minden bokorban leskelődik egy-egy,
nincs menekülni egy picinyke rés.
Ó, jaj nekem, oly fürgék a gonoszak,
s olyan sok a halál, a temetés.

Zörgő szekéren az Idegenember
tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel,
s szegény anyám az ablakunkra rogyva
néz majd utánam könnyes, kék szemével.

Tóth Árpád : Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Tóth Árpád : Miért?

Ablakomban, szürke esten,
Üldögélek, semmi kedvem,
Munka nélkül, tétlenül
Sok, sok percem elrepül.

Porbelepte, satnya ágra,
Szirmasíró, bús virágra
Nézek némán, hidegen,
Árva sorsuk mit nekem!

Lelkem üres, puszta, fásult,
És a perc mindegyre száguld,
Míg egy sápadt alkonyon
Itt kell hagyni ablakom...

S a halál szól irgalommal:
"Ne vesződj már szívbajoddal,
Jégkezemmel szeliden
Megsimítom, s elpihen."

Akkor vadul felsikoltok:
Nem akarok lenni boldog,
Élni, élni , akarok!
Miért? balga, bús titok!

József Attila : A bűn 

(változat)

 

Zord bűnös vagyok, azt hiszem
és jól érzem magam.
Csak egy zavar e semmiben:
Mi bűnöm van, ha van?

A bűn az soha nem vitás.
Vért, tüzet gondolok.
De bűnöm tán valami más,
kis, együgyü dolog.

Mint fösvény eltünt aranyát,
e bűnt keresem én.
Elhagytam érte egy anyát,
bár szivem nem kemény.

Csupán e bűnből tudhatom,
ki gyűlöl, ki szeret,
kit üthetek, ha kell, nyakon
s kit illet tisztelet.

Másokat így sorozhatok:
ez gazdag, az szegény.
Ám ötön nem adok hatot:
a bűn csak az enyém.

S ha végre meglelem, bizony
nem ér se bú, se kín.
A kávéházba meghivom
majd ismerőseim.

És szólok: "Halljunk tiszta szót!
Leszúrtam az apám.
Elnéztem, amint vére folyt
az örök éjszakán.

Hát ez az. Nem is szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megfödöttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk."

S derűsen várnám - várni kell -
ki hordja el magát;
érezném, ki tünődik el;
ki szippant vér szagát.

És látnék talán valakit,
ki szemmel, melegen
jelezne ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen...

Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyü nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.

Mert istent nem hiszek s ha van,
ne törődjék velem.
Majd föloldozom én magam.
A bűn kétségtelen.